Soha még nem történt meg velem, hogy részt vehettem egy nem létezõ párt kongresszusán, ahol az volt a fõ poén, hogy ki fog egy nem létezõ probléma nem létezõ alanyán úgy kifogni, hogy az végül is valós lesz. Pedig éppen ez történt meg a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének zentai kongresszusán, vagy ahogy éppen nevezni akarják azok, akik el akarják titkolni egy összejövetel kommunista mivoltát. Úgy mentem el a kongresszusra, mint egy ma született bárány, azaz elég keveset tudtam arról, ki mit és mivel akar elérni. Rövid idõ alatt azonban alkalmam lett meggyõzõdni arról, hogy a vajdasági magyarság, legalábbis azok, akik állítólag reprezentatíve képviselték Zentán, a VMDK közgyûlésén vagy a bárgyú angyalok szerepét játszották el, vagy azt sem tudják, hogy küldöttek voltak meg magyarok.

Megható volt, hogy egyes, jobb tanácskozásra érdemes anyókák a demokrácia jelszavára hivatkozva, hogyan lelkesedtek egy pszichológus lejáratása miatt. És megvolt a szavazótábor is, amely, ha kellett, hurrogott, ha kellett, nevetett, ha kellett, morajlott. És az is megható volt, hogy egyes, egyébként tiszteletre méltó emberek, ki-kirohantak a szószékre és a leselkedõ veszély miatt fenyegettek.

Zentán megtörtént a vajdasági magyarság megszentségtelenítése, bárhogyan értelmezzük is azt. Mindeddig ugyanis az volt a fõ jelszó, hogy tartsunk ki és egybe gyerekek, mert hát mindenfelõl veszélyeztetnek bennünket. Csakhogy a veszélyeztetettség foka nem ugyanaz, ha az ember több százezer márkával a párnája alatt szorong, vagy amikor ez a kis letétemény nincs a feje alatt.

A VMDK zentai tanácskozása felidézte a JKSZ Központi Bizottságának leglátványosabb üléseit. Adva volt a bolsevik vezérkar, továbbá annak abbéli fondorlata, hogy a politikai ellenfelet úgy lehet a leghatásosabban lejáratni, hogy lopással vádolják. Nos, amennyiben Hódi Sándor tényleg ellopta volna a VMDK pénzét, akkor is jobb sorsra lett volna érdemes. Az õ "bûne" azonban sokkal nagyobb volt, politikai alternatívát kínált fel. Ezt viszont nem lehetett megtûrni.

Jöhetett tehát a tagság teljes mértékû félrevezetése. A zentai színházteremben azt akarták elhitetni a küldöttekkel (sikerrel), hogy Hódi meglopta a VMDK-t. És a legzavaróbb az volt, hogy az érintettek, vagyis Hódiék ezt nem tudták megmagyarázni. Pedig egyszerû, a magyarországi adományozók (Határontúli Magyarok Hivatala, Illyés Alapítvány) egyik válaszlevelükben megírták, hogy a pénz, amit adnak, nem a közvetítõt, ebben az esetben a VMDK-t illeti meg, hanem azokat, akiknek a pénzt szánták. Konkrét esetben a Naplót, az Új Hét Napot, a Magyar Szót stb. Ezek a szervezetek önként és nem mint a VMDK tagjai (merthogy nem is azok, hála a Jóistennek) pályázták még az említett céleszközöket. Ezek a "felhasználók" mindeddig egy fityinget sem láttak a pénzbõl.

Mi ebbõl a tanulság? Talán az, hogy a VMDK küldöttei olyan dolgokról foglaltak állást, amihez semmi közük. Mert ugyan milyen beleszólása lenne a felügyelõbizottsági tantinak, hogy a tõle abszolúte független adományozó (Határontúli Magyarok Hivatala, Illyés Alapítvány) kinek akarja elherdálni a forintját. Neki azonban ezt nem mondták meg és méltán, még e cikk elolvasása után is (hiszen a fõnökeinek jobban hisz) az a véleménye, hogy Hódi a gazember és nem az, aki félrevezette. Ugyanis, mamikám, neked semmi közöd a lóvéhoz, azt nem te kaptad, mivel azt nem te érdemelted ki. Hagyjál már bennünket békében! Ergo, ha nem a VMDK kapta azt a bizonyos pénzt, hanem egészen más, akkor meg minek alapján ítélték el Hódit. Arról nem beszélve, hogy a VMDK valós vezetõsége tíz nappal a kongresszus elõtt kezdte meg kampányát a "tolvaj" Hódi ellen, aki már "négy éve lop". Más lapra tartozik, hogy a zentai közgyûlésen csak azt nem bizonyították be, hogy Hódi lopott.

Remélem, hogy a zentai színházteremben nem a vajdasági magyarság igazi képviselõi ültek, mert ellenkezõ esetben azt kellene hinnem, hogy a helyük a szerb szocialista szkupstinában lenne. Mint annak a képviselõnek, aki a legszorgalmasabban vette ki a részét a másik fél lejáratásából.